Tracklist

1 Kiszáradt a bodzafa / Készülődés / Viszik a magyar fiúkat

2 Szél Marci emlékére

3 Szászcsávási dalárda

4 Románul

5 A cigánykaraván

6 Zsuka, héjsza, cepper

7 Nosztalgia

8 Duó dobbal

9 Panek Katié

10 Elémentem a vármegye ajtónál

11 Ádámosi rend – Csárdás és szökő / Pontozó / Fütty

 

Árendás Péter – brácsa, dob

Berecz András – ének

Bokor Imre – hegedű, ének

Csávás Attila – klarinét

Györfi Erzsébet – ének

Juhász Zoltán – furulya

Kelemen László – brácsa, Music Director –

Liber Endre – cimbalom, kontra

Liber Róbert – bőgő, ütőgardon –

 Molnár Miklós – hegedű

Ökrös Csaba – hegedű 

Panek Kati – ének

Papp István Gázsa – hegedű, viola da gamba

Sebestyén Márta – ének

Simó József – bőgő, ének

Soós Árpád – brácsa

Szalay Zoltán – bőgő

Székely Levente – hegedű

Toró Lajos – brácsa, ének

Tóth István – bőgő

 

Hangmérnök – Szalai László

Maszterelés – Honéczy Zoltán

Zenei rendező – Kelemen László

 

A felvétel a Fonó Budai Zeneház stúdiójában készült, 1997-ben.

 

1997-ben-, amikor ezek a felvételek készültek - volt 20 éve annak, hogy népzenét kezdtem muzsikálni. Nem úgy fogalmazok, hogy 20 éve vettem kezembe a hegedűt, mert egyrészt az már "ott volt" (akkor éppen gimnazista voltam a kolozsvári Zene-líceumban, hegedű szakon), másrészt pedig az akkor induló erdélyi táncházmozgalomnak egyik alapító tagjaként először nagybőgőt, majd természetesen brácsát vettem a kezembe, és így jutottam el 1977 őszén a prímásságig. Akkor februárban, a Kolozsvári Bábszínházban volt Erdélyben az első, korszakindító táncház, amire én mindenkinél jobban emlékszem, ugyanis ott még táncoktatóként szerepeltem. (mivel édesanyám magyarszováti volt, nagyon sok időt töltöttem ebben a faluban, gyerekkoromban, a szünidőkben jóformán odaköltöztem az édesanyám rokonságához. Tudták ezt az osztálytársaim is, Székely Levente és Könczei Árpád, akik gondolván, hogy ebből kifolyólag bizonyos előnyöm van velük szemben szóltak, hogy a széki fiataloktól, akiket odahívtunk erre a táncházmegnyitóra, tanuljam el és utána tanítsam a táncházban a széki táncokat.)

Egyébként a Gázsa nevet is ebben az évben "gyűjtöttem össze" egy szováti jegyváltáson, amikor a saját rokonaim nem ismertek meg, és egész éjszaka "úrfiztak", gondolván, hogy én is egy idegen "városi gyerek" vagyok, úgyhogy én egyebet se csináltam, csak állandóan bemutatkoztam, valahogy így, hogy: "Hát nem ismer meg? Én vagyok a Gázsa Sándor Ilonkájának a fia." Erre jött is a válasz:"Jaj, te vagy az Isvánkó, hogy megnőttél?!" A Gázsa név ragadványnév, amit azért ragasztottak rá nagyapámra, mert sokat volt a cigányok közt (nagyon szeretett mulatni) és a cigányoknál a GÁDZSÓ szó idegent, nem közülük valót jelent. Magyarszováton mindenkinek van "csúfneve", így különböztetik meg mondjuk a Csete Ilonákat (anyám lányneve) egymástól.

Ezután a jegyváltás után osztálytársaim már csak Gázsának szólítottak. Apám a mai napig nem tud megbékélni vele, mondván, hogy: "Fiam, te szégyelled a nevem?". (Merthogy ő az egyetlen fiának a saját nevét adta.) Hiába mondom, tekintse ezt művésznévnek, hogy mellette ott van az ő neve is. Igen ám, de mindenki ezen a néven szólít, keres telefonon, vagy így ismer, -kesereg

Van a Gázsa név eredetének egy viccesebb változata is. Amikor 1982-ben Sepsiszentgyörgyre kerültem, prímásként az akkori "Vadrózsák"-hoz, az elején, kényszerűségbol egy legénylakásban laktunk vagy négyen, zenész kollégák. S mivel már akkor is nagyon pedáns, rendszerető ember voltam, amikor végre, nagy nehezen elindultunk volna próbára, én még egyszer visszamentem megnézni, hogy minden el van-e zárva, a gáz, a víz, a villany, stb. Erre mondta megvilágosodva volt kollegám:"Ja, azért hívnak téged Gázsának, mert-hogy a GÁZ s A villany, s a víz..."

Miután jól "megalapoztam" a nevem, nem volt nehéz Sepsiszentgyörgyön sem társakat találni egy új zenekarhoz, aminek a Kova nevet adtuk. Soós Árpi volt a brácsás, Tóth Pista meg a bőgős. Így együtt keddenként a szentgyörgyi Művelődési Házban tartottuk rendszeresen a táncházat 8 éven át. Onnan jártunk Kézdivásárhelyre, Csíkszeredába, Brassóba vagy Kovásznára is muzsikálni - mondhatni úgy is, hogy a Székelyföld zenekara voltunk. Ez nem volt nehéz mivel 1986-ban a másik "konkurens" székelyföldi zenekar, a Barozda együttes disszidálni kényszerült Svédországba és csak mi maradtunk működőképesek egész Erdélyben. Kolozsvárott, 1984-ben egy meszelés apropójából betiltották a táncházat, de már zenész is alig maradt, vagy kivándoroltak, vagy úgy "kihelyezték" őket máshová, hogy alig bírtak visszakecmeregni.

Visszatérve szülővárosomba, Kolozsvárra, itt egy időben (a hetvenes évek végén) három zenekar harcolt a heti egy táncházért, ami csütörtökönként volt, a Monostori úton. A Bodzafa együttes, amelynek én is tagja voltam, nélkülem alakult, de mire igazából tevékenykedni kezdett, már én is ott voltam. Ez azután az ominózus jegyváltás után lett így, amikor is elkezdtem brácsán tanulni. Egy klasszikus zenén felnőtt embernek megszokni függőlegesen tartani egy hangszert - ráadásul még markolni is kellett muzsikálás közben, nehogy kiessen a kézből, - nagyon nehéz volt. Nagy dudorok nőttek hol az egyik, hol a másik kezemre. Nem érte meg a fáradtságot, mert mire belejöttem a kontrázásba, máris prímás lettem Székely Levente mellett az újjáalakult Bodzafában. Később Sepsiszentgyörgyön azért brácsáztam: az együttes nótamusoraiban, vagy Erdély magyar színházainak meghívott vendégeként.

Kezdetben volt tehát a Bodzafa. Meg a katonaság, ami nekem elég hosszúra sikeredett. 17 hónapig voltam a Regátban, egy Bukarest melletti faluban elzárva a külvilágtól. Összesen ötször volt alkalmam találkozni zenésztársaimmal egy-egy Kaláka tévéműsoron vagy Táncháztalálkozón, Székelyudvarhelyen vagy Kolozsváron. Azok voltak ám a szép napok, amikor a vasútállomásokon vagy a vonaton, a peronon muzsikáltunk a magunk és az utazóközönség nagy örömére. Sokszor még jegyet sem váltottunk, - ez itt divat volt - ment a "blattolás" simán, hogy a stoppolásról (nagybőgővel) ne is beszéljünk. Érdekes, hogy a többnyire román anyanyelvű hallgatóság meglepően szimpatikusnak találta effajta viselkedésünket. Sokszor ők is együtt mulattak velünk, egy-egy közismertebb zene hallatán.

Amikor 1980-ban leszereltem kiderült, hogy pillanatok alatt egyedül maradtam prímás Kolozsváron, a három zenekarból (Harmat, Ördögszekér, Bodzafa) egy maradt - de még az is úgy, hogy két új taggal kellett feltölteni a megüresedett helyeket. A régi zenésztársakat a hatalom mind szélnek eresztette... Viszont befejezte a Színművészeti Főiskolát Panek Kati Marosvásárhelyen. Ő már előbb, még a táncház megalakulása előtt is énekelt népdalt a kolozsvári Diákrádió "Visszhang" fogadóestjein vagy egyéb magyar kulturális rendezvényeken, pl. az Ifjúmunkás Matinékon, ahol később, bodzafásként is többször fellépett. Miután a kolozsvári Magyar Színházhoz helyezték, vele, valamint Kelemen Laci brácsással és Szalay Zoli nagybőgőssel együtt elkezdtünk komolyan dolgozni, aminek két lemez lett az eredménye. (Emellett rengeteg rádiófelvételt készítettünk, de azt is mindhiába, mert a különböző helyi, valamint az országos rádiók magyar adásait is beszüntették a '80-as évek közepén, a román televízió magyar adásával együtt.) Ez volt az időszak, amikor rendszeresen jártunk minden hétvégén falura, lakodalmakba, bálokba gyűjteni. Én, mivel akkor még nem volt magnóm, úgy tanultam meg a dallamokat, hogy egész egyszerűen ellestem a prímásoktól. Általában minden hétvégi "továbbképzés" után néhány új dallammal gazdagodott a repertoárom.

Volt egy szignál, amit Erdélyben a táncházasok ismertek. Olyan volt, mint a komolyzenészek nemzetközi füttyjele, a do-re-mi-do... A mi füttyjelünk a Bodzafa együttes névadó dalának a zenéje volt, aminek a szövegét nem csak a nyomdafesték nem tűri. Ezért a felvételen is csak mint fütty jelentkezik a "Kiszáradt a bodzafa, hm...", a sokatmondó szöveg helyett. Egyébként az első években külön megvívtunk minden újságíróval, nehogy kifelejtsék a "hm"-t a végéről, mert minket igenis "Bodzafa, hm..." együttesnek hívnak. Így is sokszor a "Borzafácskáról" meg "Vázsa Pistákról" jelentek meg írások.

A csíkszeredai Barozda együttes tagjaival a Szentgyörgyön töltött éveim alatt nagyon sokat muzsikáltam együtt. A kis távolság lehetővé tette a rendszeres muzsikálást, kapcsolattartást. Régebben is játszottunk mi együtt mezőségi lakodalmakban, táncházakban, majd a csíkszeredai "Régi-zene fesztiválokon", míg ezeket is be nem szüntették. 1997-ben, a "20 éves az erdélyi táncház" találkozón újból együtt muzsikálhattunk Kolozsváron, újból egy színpadon lehettünk! Ez alkalommal készültek velük az itt hallható felvételek is. Az együttes tagjai máig rendszeresen járnak "haza" (ez hol Magyarországot jelenti, hol Erdélyt), így megmaradtak a "nagy találkozások" itt, Budapesten. Györfi Erzsike Németországban él, földrajzilag távol a zenekarától, de éneklő kedve a régi.

Németországban én is megfordultam. Sőt, egy évig a feleségemmel, - aki "szintén zenész", és minden helyzetben mindvégig mellettem állt -ott is éltünk: Kölnben született kislányunk is. Azonban mi eleve tudtuk, hogy nem élhetünk, csakis magyar nyelvterületen: Németország után Magyarországon, Budapesten telepedtünk le 1991-ben. Én a Vasas együttesnél kezdtem újra zenész pályafutásomat, majd 1992-től Kelemen Laci unszolására a Budapest Táncegyütteshez szerződtem, ahol ma is muzsikálok. Az akkoriak közül Molnár Mikivel azóta is együtt zenélünk. Ökrös Csaba viszont már nincs ott, de megkértem, a lemezen játszunk még egyet... A Budapest Táncegyüttes előadásain volt alkalmam kísérni Sebestyén Mártit, Berecz Andrist, és együtt muzsikálni Juhász Zolival, ők is szerepelnek most, egy-egy szám erejéig.

1993-ban került az együtteshez Árendás Péter, és ekkortól kezdődik a GÁZSA zenekar története is. Természetesen nevünk az elején nem volt, de mivel folyton együtt játszottunk, ("Gázsa és barátai"), rólam nevezték el a bandát, hogy különböző fellépéseken azonosítani tudjanak. Árendás Péter mellett Liber Róbert, és bátyja, Endre (aki "külső munkatárs") alkotják a zenekaromat, amely az idén ünnepli öt éves fennállását. Endrén kívül mindannyian a Budapest Táncegyüttes zenekarához tartozunk.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani minden közreműködőnek - beleértve a kitűnő fúvóskollegát, Csávás Attilát is - amiért segítettek elképzeléseimet valóra váltani, és részt vállaltak a lemez létrejöttében.

Hát, ennyi.

Gázsa